Kilenc sziget, három lemez

Polly alacsonyan repült be a fekete vulkáni sziklás part fölött, ahol a zöld mezők egészen a szikla széléig értek, és a köd lassan siklott a beljebb fekvő kerek dombok fölött. Ez São Miguel volt, a kilenc Azori-sziget közül a legnagyobb, egyedül az északi Atlanti-óceán közepén. A sós levegő összekeveredett a nedves föld és a frissen kaszált fű illatával, és valahol lentebb egy kakas kukorékolt egy tanyáról, amelyet még nem látott.

Az egész sziget egy mély varratnak köszönhetően létezik az óceán feneke alatt, egy helyen, ahol a kontinenseket hordozó nagy lemezek közül három lassan súrlódik egymáshoz. Észak-Amerika az egyik irányba húz, Európa a másikba, Afrika pedig délről nyom, és ahol ez a három szél találkozik, a hő és a nyomás repedéseken keresztül talál utat felfelé a földkéregben. A lánc minden szigete ugyanígy jött létre, kitörésről kitörésre, semmi másból, mint tűzből és lehűlő kőzetből.

São Miguelen szinte minden mezőt hortenzia sövény szegélyez, kék és lila, néha halványrózsaszín, olyan sűrűn ültetve, hogy mintha rá lennének festve a tájra. A gazdák a tizenkilencedik században hozták be a növényeket Ázsiából, egyszerűen azért, hogy megjelöljék a legelők határait, nem is sejtve, hogy a sziget jelképévé válnak. A vulkanikus, ásványokban gazdag talaj mélyebb kékre festi a szirmaikat, mint szinte bárhol máshol a világon.

Beljebb a szárazföldön a zöld dombok emelkedtek és hajlottak széles, csendes mélyedések körül, amelyeket Polly nem látott a partról. Valahonnan közöttük gyengén gőz szállt fel, vékony fehér szálak a szürke ég előtt, és ő a magasabb terep felé fordította repülését, hogy lássa, mi okozza.