The Chair by the Fire

The guesthouse stood above the harbour with its door on the sheltered side, which on these islands is the side you build a door on. It was kept by a North Ronaldsay ewe, one of the shore sheep that live off seaweed at the north end of the archipelago. Polly stood in the hall with rain running off her. "Do you have any available rooms?"

A panzió a kikötő fölött állt, ajtaja a védett oldalon, és ezeken a szigeteken erre az oldalra épül az ajtó. Egy North Ronaldsay-i juh vezette, azok közül a parti juhok közül való, amelyek a szigetvilág északi végén hínáron élnek. Polly az előszobában állt, és folyt róla az eső. "Van szabad szobájuk?"

There were rooms. There usually are in September. Polly said, "I would like a quiet room, please." The ewe paused long enough to be polite about it. The rooms at the back face the yard, the rooms at the front face the water, and the wind finds both. Nowhere here is quiet in the way a visitor means it. What the islands offer instead is a wind so constant that after two nights you stop hearing it.

Volt szoba. Szeptemberben rendszerint van. Polly azt mondta: "Szeretnék egy csendes szobát, kérem." A juh épp annyi szünetet tartott, hogy udvarias maradjon. A hátsó szobák az udvarra néznek, az elsők a vízre, és a szél mindkettőt megtalálja. Itt semmi sem csendes abban az értelemben, ahogy egy látogató gondolja. Amit a szigetek helyette adnak, az egy olyan állandó szél, hogy két éjszaka után már nem hallod.

"Could you assist me with my luggage, please?" The ewe carried the bag up herself and set it beside a chair by the fire, and the chair was the reason Polly stopped talking. Its frame was driftwood, because no tree grows here and every plank in the old houses came in on the tide. Its back was oat straw, coiled and stitched into a hood that curves forward over the shoulders. A joiner in Kirkwall named David Kirkness turned that farmhouse habit into a standard design in the middle of the eighteen hundreds.

"Segítene nekem a csomagommal, kérem?" A juh maga vitte fel a táskát, és a tűz melletti szék mellé tette, és ez a szék volt az oka, hogy Polly elhallgatott. A váza uszadékfából készült, mert itt egyetlen fa sem nő, és a régi házak minden deszkája az árral érkezett. A háttámlája zabszalmából volt, csigába tekerve és csuklyává varrva, amely előre hajlik a vállak fölé. Egy kirkwalli asztalos, David Kirkness, a tizenkilencedik század közepén szabványos formává tette ezt a tanyai szokást.

"What time is check-out?" Polly asked, because the ferry decides everything here. Then she sat down in the chair. The straw hood cut the draught off the door, the fire went on doing what fires do, and for the first time since the boat she could hear herself breathing.

"Hány órakor kell kijelentkezni?", kérdezte Polly, mert itt a komp dönt el mindent. Aztán leült a székbe. A szalmacsuklya elvágta az ajtó felől jövő huzatot, a tűz csinálta tovább, amit a tüzek csinálnak, és a hajó óta először hallotta a saját lélegzetét.