The Last Train

Tomas looked at his phone and felt his stomach drop. It was twelve ten in the morning, and the station gates were closing. In Tokyo, the trains do not run all night. The last train on most lines leaves around midnight, and everyone in the city knows the exact time of theirs. Tomas, who had been in the country for four days, did not.

Tomas a telefonjára nézett, és úgy érezte, elszorul a gyomra. Éjjel tizenkettő tíz perc volt, és az állomás kapui bezárultak. Tokióban a vonatok nem közlekednek egész éjjel. A legtöbb vonalon az utolsó vonat éjfél körül indul, és mindenki a városban pontosan tudja a sajátjának az időpontját. Tomas, aki négy napja tartózkodott az országban, nem tudta.

A taxi across the city would cost more than his hotel room. A station worker saw his face and pointed down the street. There, between a convenience store and a noodle shop, glowed a sign for a capsule hotel. Tomas paid at a machine, took a locker key, and slept in a clean plastic pod the size of a single bed, in a quiet room full of other people who had also missed their trains.

Egy taxi végig a városon többe került volna, mint a szállodai szobája. Egy állomási dolgozó meglátta az arcát, és az utca vége felé mutatott. Ott, egy élelmiszerbolt és egy tésztaétterem között, egy kapszulahotel fénye világított. Tomas fizetett egy automatánál, elvett egy szekrénykulcsot, és egy tiszta, egyszemélyes ágy méretű műanyag kapszulában aludt, egy csendes teremben, tele más emberekkel, akik szintén lekésték a vonatukat.

In the morning he bought coffee from a vending machine and took the first train home, fresh and slightly proud. Now he checks one thing before any evening out in Japan: not the menu, not the map, but the time of the last train.

Reggel kávét vett egy automatából, és felszállt az első vonatra hazafelé, frissen és kicsit büszkén. Most már egy dolgot ellenőriz minden japán esti kimozdulás előtt: nem az étlapot, nem a térképet, hanem az utolsó vonat indulási idejét.