A város, amely megmenekült

Kanazava a Japán-tenger és a hegyek közé ékelődött földdarabon fekszik, régi belvárosát pedig két oldalról egy-egy folyó fogja közre: délen a Szai, északon az Aszano. Polly szürke cseréptetők és minden látható ok nélkül kanyargó szűk utcák fölött érkezett, elhaladt egy hosszú várfal mellett, amelynek olyan színe volt, mint a nedves kőnek, majd letelepedett egy hídkorlátra, a tenger felé sebesen hömpölygő barna víz fölött.

Szinte minden ekkora japán város belvárosa újnak látszik, mert szinte mindegyik leégett. A háború utolsó évében, ezerkilencszáznegyvennégyben és ezerkilencszáznegyvenötben a bombázások sorra pusztították el a fából épült városközpontokat. Kanazavában nem volt nagy hadiüzem, és semmi olyan, amiért érdemes lett volna elégetni az üzemanyagot, így megúszta. Amit itt látni, az nem egy elveszett dolog gondos rekonstrukciója. Ez maga a dolog.

Ennek a véletlennek köszönhetően a városnak olyan utcahálózata maradt, amilyen máshol már szinte sehol. Az utcák kanyarodnak, zsákutcába futnak, visszafordulnak: a várost építő nagyurak szándékosan tervezték így, hogy a támadó sereg inkább elvesszen a városban, mintsem egyenesen a kapuknak meneteljen. A régi szamurájnegyedet ma is apró cserepekkel fedett vályogfalak szegélyezik.

Mindezek fölött, a városközpont alacsony dombján, sápadt tetők és hosszú kőbástyák tágas parkja terült el, a túlsó oldalához pedig egy híres kert simult. Polly elrugaszkodott a hídkorláttól, és arrafelé indult, a folyó ívét követve a domb felé.