Amit a tűz nem vitt el

Egyetlen hosszú emelkedő az egész várost egy képbe fogja: a domb tetején a vár sápadt tetői és hosszú falai, hozzájuk simulva a kert sötétzöldje, a piac alacsony szürke teteje a magasabb házak között, a folyón túl pedig a teaházi negyed néhány rövid, faházas utcája, mindezek mögött a tenger, laposan és ezüstösen.

Ami Kanazavában fennmaradt, az valójában nem a műemlék. Műemlékből sok helyen akad, a háború után betonból újraépítve, teljesen tiszteletre méltóan. Ami itt fennmaradt, az a hétköznapi. Egy piac, amely még mindig annak árul halat, aki meg is főzi. Egy mesterség, amelynek élő vevői vannak. Egy utca, ahol valaki odafent gyakorol, mert este dolga lesz. Ez a város a szokásait is megőrizte, nemcsak az épületeit.

A Japán-tenger felől megérkezett az idő, ahogy itt szinte minden nap, előbb szagként, aztán falként, dobolt a cseréptetőkön, és kötelekben folyt le a mély ereszekről. Van itt egy mondás: az uzsonnádat elfelejtheted, de az esernyődet soha. Polly egy eresz alatt várta ki, lelapított tollakkal.

Amikor elvékonyodott az eső, alacsonyan kirepült a víz fölé, nyugatnak, a szürkeségbe. Mögötte a rudak egy kerti fészerben álltak, és november elsejét várták, a rákhajók télig ki voltak kötve, egy mellékutcában pedig valahol még mindig vékonyabbra verték az aranyat, egyenletes ütésekkel, egyesével.