Lampionok egy dolgozó utcán

A folyótól keletre az utcák elkeskenyednek, majd egészen hirtelen abbahagyják a modernséget. A Higasi Csaja néhány utcányi negyed, csupa kétszintes faház, finom fa rácsokkal a homlokzatukon, mély ereszekkel, és olyan kőburkolattal, amely esőben a sötét tea színét veszi fel. Ahogy fogyott a fény, egymás után gyulladtak ki a papírlampionok az ajtók mellett.

Csábító egy ilyen utcát múzeumként olvasni, és hiba volna. A negyedet ezernyolcszázhúszban jelölték ki engedélyezett mulatónegyednek, ahol a város előadói a gazdag kereskedőket szórakoztatták, és ma is működő negyed. Nagyjából negyven geiko, ahogy Kanazavában a gésákat hívják, tanul és lép fel a város három teaházi negyedében, ugyanazokban az emeleti szobákban, ugyanazok mögött a fa paravánok mögött.

Polly egy tetőcserépre telepedett, amikor valahol az utca fölött megszólalt egy samiszen, három húr és egy dob, aztán egy hang, és semmit sem az utcán állóknak adtak elő. Odalent az utca továbbra is hétköznapi utca maradt. Egy bicikli dőlt a falnak. Egy csomag állt a lépcsőn. Egy macska sietség nélkül átvágott rajta.

A sarkon egy bolt lágy fagylaltot árult, a tetején egy teljes lap aranyfüsttel, amelyet hosszú bambuszpálcikákkal emeltek rá, és egy apró fújással simítottak a helyére. Az ötlet alig idősebb a turistáknál, akik sorban állnak érte. A város négy évszázados, legpontosabb mestersége, tölcsérben árulva, egy utca végén, ahol odafent még mindig dolgoznak.