A város konyhája hajnalban

Jóval napkelte előtt már hangosak voltak a vár melletti fedett utcák. Az Ómicsó egyetlen tető alatt futó szűk sorok piaca, és amíg a város többi része alszik, a halárusok kiterítik az éjszakai fogást a tört jégre: sárgafarkú halat, tintahalat és lapos ezüst halakat, olyan gondos sorokban, mint az ékszereket. A padlón folyik a víz. Mindennek hideg só szaga van.

A piac ezerhétszázhuszonegy óta áll itt, és pontosan ezt csinálja azóta is: akkor gyűjtötte az uralkodó család egyetlen helyre a város élelmiszerárusait, pár lépésre a vár kapuitól. Három évszázaddal később a dolog lényegében nem változott. Kanazavában egyszerűen csak konyhának hívják, és ma is ez látja el a város éttermeit, teaházait és háztartásait.

A leghangosabb reggelek télen jönnek. A hórák szezonja novemberben nyílik meg, és az árverés csarnokát megtöltik a lapos faládák, bennük a hátukon fekvő rákokkal, mindegyik ollóján kis címkével, amely elárulja, melyik kikötőben fogták ki. A nagy hímekért olyan árat fizetnek, amelytől egy autókereskedő is elpirulna. A jóval rövidebb és szigorúan korlátozott szezonban árult kisebb nőstényeket a páncél alá zsúfolódott ikráért becsülik.

A délelőtt közepére vége. A ládákat egymásra rakják, a jég vízzé lett, valaki pedig végiglocsolja a sort az egyik végétől a másikig. Polly egy üres ládán ült a nedves padló fölött, és nézte, ahogy az utolsó redőnyök félig leereszkednek.