Addig verik, amíg szinte semmi sem marad belőle

Egy hétköznapi házakkal teli mellékutcában egy ajtó műhelyre nyílt, ahonnan egyenletes, gépies zaj szűrődött ki, másodpercenként egy súlyos puffanás. Bent egy mester dolgozott egy alacsony padnál, magas kupacokba rakott négyzetes papírlapok között, és minden két lap között ott feküdt egy darab arany, olyan vékonyan, hogy megremegett, amikor kinyílt az ajtó.

Kanazavában készül a Japánban előállított aranyfüst nagyjából kilencvenkilenc százaléka, és ez így megy körülbelül négyszáz éve. A számokat nehéz fejben tartani. Egy érme nagyságú aranydarabból, ha jól verik ki, egyetlen akkora lap lesz, amely befed egy tatamit, vagyis azt a szalmagyékényt, amely a japán szobák méretét megszabja. A kész füst nagyjából a milliméter tízezred része, ami elég vékony ahhoz, hogy a fény áthatoljon rajta.

Hogy a mesterség éppen itt telepedett meg, annak legalább annyi köze van az időjáráshoz, mint a tudáshoz. Az aranyfüst utálja a száraz, mozgó levegőt, ez a város pedig hónapokon át párás, havas és szélcsendes. A papír épp annyit számít, mint a fém: a verőpapírt kézzel készítik és kezelik, és ennek a papírnak a felülete dönti el a kész füst felületét. A műhelyek a papír receptjét őrzik a legféltettebben mindenből, amijük van.

Ilyen vékony lapot nem lehet ujjal megérinteni, ezért bambuszeszközzel emelik fel, és lakktálakra, templomi oszlopokra és oltárajtókra fektetik, ahol akár évszázadokig is megmaradhat. Polly nagyon mozdulatlanul állt a pad végén, miközben egy lap átúszott előtte a levegőn, és még csak meg sem rezzentette a tollait.