Hat dolog, amitől egy kert tökéletes

A kert ott kezdődik, ahol a vár területe véget ér, a régi várárok útja fölött átívelő hídon túl. A közepén széles tó fekszik, a neve Kaszumigaike, íves kőhíddal, a víz fölé messze kihajló fenyővel, és a partján egy híres, két lábon álló kőlámpással, mintha véletlenül egyensúlyozták volna oda. A felszín alatt koi pontyok köröztek lassan, narancssárgák és fehérek, meg egy nagyon öreg fekete, cseppet sem sietve.

A Kenrokuen neve annyit tesz: a hat tulajdonság kertje. A régi kínai kertelmélet szerint a tökéletes kertnek hat tulajdonságra van szüksége, és egyetlen kert sem birtokolhatja mindet, mert mindegyik a másik ellen dolgozik: tágasság és zártság, emberi kéz munkája és az öregség látszata, bő víz és messzire nyíló kilátás. Ennek a városnak az urai közel két évszázadon át cáfolták az elméletet, az eredményt pedig ezernyolcszázhetvennégyben megnyitották a nyilvánosság előtt.

A kert legkülönösebb és legszebb munkája minden évben november elsején kezdődik. A kertészek magas rudat állítanak minden fontosabb fenyő mellé, a rúd tetejéről köteleket eresztenek le az ágak hegyéig, és mindegyiket megkötik, míg végül az egész fa egy hatalmas kötélkúp belsejében áll. A hó itt a tenger felől érkezik, nedvesen és szokatlanul nehezen, és kötelek nélkül az öreg ágak egyszerűen letörnének.

A kert leghíresebb fenyője magában nagyjából nyolcszáz kötelet kap, a kúpok pedig március közepéig maradnak. Polly a hídkorláton állt, ahogy a fény laposra és szürkére vált a víz fölött, és nézte, ahogy a pontyok fordulnak, aztán újra fordulnak.