The Road That Runs Out of Room

Polly comes in from the north with the mountains on her left and the sea on her right, and there is not much room between them. This is the southwest corner of the Dominican Republic, the part of the island most visitors never see. The big hotels are all far away on the other coast. Here the Sierra de Bahoruco comes down to the water in one long green shoulder, and the road has to squeeze along the gap.

Polly északról érkezik, bal keze felől a hegyek, jobb keze felől a tenger, és kettejük között alig marad hely. Ez a Dominikai Köztársaság délnyugati sarka, a sziget azon része, amelyet a legtöbb látogató sosem lát. A nagy szállodák mind messze vannak, a másik parton. Itt a Sierra de Bahoruco egyetlen hosszú, zöld vállként ereszkedik le a vízig, és az útnak be kell préselődnie a résbe.

She follows that road south out of the town of Barahona. It bends around headlands, climbs, drops, and every few kilometres a river arrives out of the mountains and cuts straight across it on its way to the sea. The water in those rivers is cold. It has come down out of cloud forest in a hurry. Where it meets the Caribbean there is a pool, and the pool is cool at the bottom and warm at the top, and you can feel both at the same time.

Polly ezen az úton követi dél felé Barahona városától kezdve. Az út megkerüli a hegyfokokat, emelkedik, ereszkedik, és néhány kilométerenként egy folyó érkezik le a hegyekből, és egyenesen átvágja az utat a tenger felé menet. Ezeknek a folyóknak a vize hideg. Sietve érkezik le a felhőerdőből. Ahol találkozik a Karib-tengerrel, ott egy medence keletkezik, amelynek alja hűvös, teteje meleg, és az ember egyszerre érzi mindkettőt.

The beaches here are not what people expect from the Caribbean. There is very little sand. Instead the shore is built of pebbles, grey and white and rust brown, rounded smooth and stacked in long banks that the waves rattle and drag back with a sound like applause.

Az itteni strandok nem olyanok, amilyennek az ember a Karib-térségben számítana rájuk. Alig van homok. Ehelyett a partot kavicsok alkotják, szürkék, fehérek és rozsdabarnák, simára koptatva és hosszú padokba rendezve, amelyeket a hullámok tapsszerű zajjal zörgetnek meg és húznak vissza.

Polly lands on the bank at a river mouth and walks along it, tipping stones over with one foot. Then she stops. One of the pebbles is blue. Not painted, not glass. Blue all the way through, pale and cloudy, like a piece of shallow water that somehow went hard.

Polly leszáll egy folyótorkolat partján, és végigsétál rajta, egyik lábával kavicsokat forgatva fel. Aztán megáll. Az egyik kavics kék. Nem festett, nem üveg. Végig kék, halvány és fátyolos, mint egy darabka sekély víz, amely valahogy megkeményedett.