Yaroslavsky Station

Yaroslavsky Station in Moscow looked, from the air, like a cake decorated by an enthusiast. Green and white turrets. Pointed roofs. Gold trim where you might not expect it. The architect, Fyodor Shekhtel, had designed it in 1902 in a style called Russian Revival, which mostly meant looking like an old Russian wooden church but built of stone and three times the size.

A moszkvai Jaroszlavszkij pályaudvar a magasból nézve úgy festett, mint egy lelkes cukrász által díszített torta. Zöld és fehér tornyok. Hegyes tetők. Arany díszítések ott, ahol nem is számítanánk rájuk. Az építész, Fjodor Sehtel, 1902-ben tervezte ezt az épületet az orosz újjászületés stílusában, ami leginkább egy régi orosz fatemplomra emlékeztetett, de kőből épült, és háromszor akkora volt.

Polly came in low through the city haze. Moscow in June was warm and bright, the long evenings of a northern summer just beginning. She circled the station once and landed on the iron canopy over the main entrance.

Polly alacsonyan közeledett a város ködén keresztül. Moszkva júniusban meleg és fényes volt, a hosszú északi nyári esték éppen csak elkezdődtek. Egyszer körberepülte a pályaudvart, majd leszállt a főbejárat fölötti vas tetőre.

The Trans-Siberian Railway begins here. It runs east for 9,289 kilometres, the length of the entire Eurasian landmass, ending at Vladivostok on the Pacific. The line was completed in 1916. It is still the longest railway line in the world. The flagship train, the Rossiya, leaves Yaroslavsky Station every other day at one in the afternoon. It arrives in Vladivostok seven days, seven time zones, and one continent later.

Itt kezdődik a Transzszibériai vasútvonal. Kelet felé halad 9 289 kilométeren át, az egész eurázsiai földrészen keresztül, és a Csendes-óceán partján fekvő Vlagyivosztokban ér véget. A vonalat 1916-ban fejezték be. Még mindig ez a világ leghosszabb vasútvonala. A zászlóshajó vonat, a Rosszija, minden másnap délután egy órakor indul a Jaroszlavszkij pályaudvarról. Vlagyivosztokba érkezik hét nap, hét időzóna és egy kontinens átszelése után.

Polly had a window seat. Or, more precisely, she had been promised a window berth in second class compartment 7, by a conductor who had taken one look at her glasses and her clipboard and decided, sensibly, that this was not his problem.

Polly-nak ablak melletti helye volt. Pontosabban, egy ablak melletti fekhelyet ígértek neki a másodosztályú 7-es fülkében, egy kalauz, aki egy pillantást vetett a szemüvegére és a jegyzetfüzetére, és bölcsen úgy döntött, hogy ez nem az ő problémája.

Her compartment was a small wood-panelled room with two upper and two lower bunks, a small folding table between them, and a heavy curtained window. Two of the bunks were already taken. One belonged to a quiet, retired woman in a beige cardigan, reading. The other belonged to a young man in his twenties with a beard and a laptop, who looked up, saw Polly, said "OK," and went back to typing.

A fülkéje egy kis fa burkolatú szoba volt, két felső és két alsó fekhellyel, köztük egy kis összecsukható asztallal, és egy nehéz függönyös ablakkal. Két fekhely már foglalt volt. Az egyik egy csendes, nyugdíjas nőé volt, aki bézs kardigánban olvasott. A másik egy húszas éveiben járó, szakállas fiatalemberé volt, aki laptopján dolgozott, felnézett, meglátta Polly-t, mondott egy „OK”-t, majd visszatért a gépeléshez.

Polly hopped onto the table and looked out the window. The platform was full of motion. A family was hugging a son goodbye. A conductor was checking a clipboard in green ink. A samovar in the corner of the carriage hissed quietly.

Polly felugrott az asztalra, és kinézett az ablakon. A peron tele volt mozgással. Egy család búcsúzott a fiától. Egy kalauz zöld tintával ellenőrizte a jegyzékét. A kocsi sarkában egy szamovár halkan sziszegett.

At exactly one o'clock, the train moved.

Pontosan egy órakor a vonat elindult.

It did not feel like a beginning. It felt like the conclusion of something that had been arranging itself for many years. The wheels found their rhythm in the first two minutes and held it. The platform slid away. The station became a shape against the sky. Then it was gone.

Nem érezte kezdetnek. Inkább valaminek a lezárásának tűnt, ami már évek óta formálódott. A kerekek az első két percben megtalálták a ritmusukat, és tartották is. A peron elúszott. A pályaudvar egy formává vált az ég ellen. Aztán eltűnt.

Within half an hour, Moscow had thinned to suburbs. Within an hour, the suburbs had thinned to dachas, small wooden summer houses with neat gardens. Within two hours, the dachas had thinned to forest. Polly looked at her glasses in the reflection of the window and tilted them straight against her beak.

Fél órán belül Moszkva külvárosokká ritkult. Egy órán belül a külvárosok dácsákká, kis fa nyaralókká alakultak rendezett kertekkel. Két órán belül a dácsák erdővé ritkultak. Polly az ablak tükröződésében nézte a szemüvegét, és egyenesre igazította a csőrén.

The quiet woman in the beige cardigan looked up from her book. "First time?" she said in careful English. Polly tilted her red head. The woman smiled. "It is a long way. Settle in."

A bézs kardigános csendes nő felnézett a könyvéből. „Először?” kérdezte gondos angolsággal. Polly megdöntötte vörös fejét. A nő elmosolyodott. „Hosszú út. Helyezze magát kényelembe.”